2015. január 20., kedd

Október 15. - Szerda II

 Drága Naplóm! 
 Úgy érzem, valami kezd megváltozni bennem, mint egy újabb átváltozás, ám most akaratom ellenére. Már Vasárnap óta így vagyok ezzel, és ez napról napra egyre rosszabb. Nem mondanám, hogy nem tudom, egyszerűen csak félek megfogalmazni. Hangokat hallok, az én hangomat, de valahonnan távolról. Az aggaszt a legjobban, hogy egyre hangosabb lesz, mintha az a valami, vagy valaki felém közeledne. 

De van rosszabb is, tudom, hogy ez az izé meg akar ölni, és én hagyom magam.

 Minden csak rosszabbodott. Azt reméltem ez szimplán egy állapot, ami elfog múlni, viszont ma, mikor a pozitív terhességi tesztet a kezemben tartottam a hangforrás üvölteni kezdett az elmémben, bosszúra szomjazott. Sírni akartam a teszt miatt, de nem hagyta. Ha nem azt teszem, amit ő mond, akkor megbüntet, erre már rá jöttem. De ebben a helyzetben inkább rábízom az életem, mintsem magamra, hisz jól tudom, én sokkal nagyobb kárt tennék a testemben, mint ez a valami. 

***

 Későre járt, mikor valaki belépett a sötét szobám ajtaján. Orsi volt az, ő, aki életem legmélyebb pontjain is mellettem áll. De most nem tündökölt úgy, mint egy hercegnő, arca verejtékes az izzadságtól, szemei karikásak, bőre sápadt. 



 - Beszéltem az internet kávézó tulajdonosával, azt mondta, hogy egy kapucnis gyerek lehetett, bár annyian megfordulnak nála, hogy lehet, csal az emlékezete – mondta, miközben levegő után kapkodott. Gyorsan letöröltem az undorító könnyeket a szememről és bólintottam. Majd a néma csönd elkerülése végett rákérdeztem:
 - A rendőrséggel mi van?
 - Mivel azt kérted, hogy ne mondjam el nekik ezt az egészet, csak az üzenetet mutattam meg, és ahogy mondtad, azt hazudtam, már voltál orvosi vizsgálaton, és azt állapították meg, hogy nem történt nemi aktus. De, Kíra… 
 - Értem, köszi. – Muszáj volt a szavába vágnom, nem akartam még néhány sor felesleges locsogást hallgatni arról, hogy szólni kéne a rendőrségnek. Hogy miért nem? Mert tudom, hogy mit tennének, ha kiderítenék ki volt: először is mindenki gyűlölné, de persze nem annyira, mint amennyire én. Valószínűleg elkapnák, börtönbe vinnék, és rémálom lenne az élete, végül kiengednék. Ez csak büntetés, de nem bosszú. Én nem rémálmokat akarok annak az embernek, aki ezt csinálta velem, én magam akarok lenni a rémálma. 
 Orsi lassan felém indult, majd leült mellém, és átkarolta a vállamat. Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de ő is tudta, ez nem fog menni. 
 - Tudod, Kíra, a mai világban már az abortusz elfogadott, és minél hamarabb csinálod meg, annál etikusabb lesz. – A fejemet a térdére hajtottam, mire ő finoman elkezdte simogatni a fejemet. Ó, drága nővérkém, ha tudnád milyen nagy baromságot mondtál, hisz ez a gyerek is a bosszúm része lesz, már, hogy ölném őt meg, ha sokkal jobb dolgokra is tudom használni? Elmosolyodtam, véres fantáziám tárháza nyílt fel előttem, benne sikolyokkal, kínokkal és a Sátán, azaz az én nevetésemmel. 

Hisz én vagyok a Sátán, amivé az angyalok tettek.

 - Anyáéknak mikor akarod elmondani? Tudod jól, hogy anya, nos, ő kezd megváltozni. 
 - Arra utalsz, hogy újra piál?  - Nem szólt semmit, csak fájón bólintott, mire vállat vontam. Végül is ki nem szarja le, mi van azzal a ribanccal? Egész életében egy alkoholista, ál keresztény lotyó volt, aki hozzá ment egy pénzes faszihoz, aki majd tud neki piát venni. – Majd holnap, vagy holnap után. Tök mind egy igazából, hogy mikor mondom, ugyan azt fogja jelenteni. 
 - Aggódom érted – suttogta. – Megváltoztál. 
 - Nincs rá okod, higgy nekem. – Fátyolos tekintettel bólintott majd száját beszédre nyitotta, de egy hang se jött ki rajta. - Mi az?  
 - Kíra, ugye tudod, hogy én Szombaton haza megyek? – Bólintottam, nehéz lesz tőle elválni, de jobb ez így, lehet, ha itt marad még a végén benne is kárt teszek. 
 - Nagyon fogsz hiányozni. – Két kezemmel átkaroltam a derekát, és úgy bújtam oda hozzá, mint a SZŰZ MÁRIÁHOZ. Furcsa, a világ, talán az egyik legtisztább embere, és maga a sátánt megszemélyesítő személy összebújva pihennek. Megható.  
 - De még mielőtt elmegyek, tisztázni szeretném ezt az egészet. – Akárcsak én. – Van, valami, amit el kell mondanom. – Éreztem a hangján a félelmet, hirtelen feltápászkodtam, és törökülésben melléültem. Nem szóltam semmit, csak figyeltem. – Nos, a Gina, mármint, a randi drog, Kíra, biztos nem volt hányingered? Tényleg csak a hátad fájt? – Bólintottam, már egyszer tisztáztuk ezt, nem értem, miért hozza fel még egyszer. – De, ez nem valószínű. – suttogta magában, és a takaróra szegezte a tekintetét. 
 - Tessék? – Összehúztam a szemöldököm, és megmerevedtem, nem igazán akartam tudni, mit fog mondani. 
 - Na, igen, mármint, - Még sosem láttam ilyen bizonytalannak, állandóan mocorgott, az arcát törölgette, és az újait ropogtatta, ha nem lenne műkörme, még a körmeit is rágná. – lehet, hogy éjjel még mentél valahová. Nekem először az ugrott be, hogy miután az erőszak megtörtént, te magadhoz tértél, mert miután kiürült a szervezetedből a szer, egy hányingernek minimum kell keletkeznie. 
 - És ez azt jelenti, hogy? – Egyre nagyobbá vált a feszültség, a szívem gyorsabban dobogott, a szoba tele lett félelemmel. Orsi már nyitotta a száját arra, hogy válaszoljon, ám ekkor megszólalt a csengő.

Csinnngggg! Csinnnggg! Csinnngggg!

- Kinyitom. – mondta és kirohant a szobából. A csönd most igazán letargikus és vészjósló formát öltött, mintha maga lenne a halál, és finom léptekkel mellém ült az ágyra. Engem figyelt, egyenesen rám szegezte tekintetét, majd undok mosollyal az ölembe feküdt. Cinizmus. 
 - És mi lesz most? Ugye nem hagyod magad? 
 - Talán ha szólnék a rendőrségnek – Még mielőtt befejeztem volna a mondatot, gyorsan a szavamba vágott:
 - Ostoba! Ha szólsz nekik, tudod mi lesz? – ugrott fel hírtelen, és elém állt. A fejemet ráztam, a félelemtől sírni akartam, de valahogy képtelen voltam rá. – Jön a média, és szépen felkapja a dolgot, milyen érzés lesz majd úgy bemenni az iskolába, hogy mindenki tudni fogja ezt az egészet? Nem beszélve arról, hogy a börtön után az a gazember újra szabad lesz. – Nyeltem, nem tudtam, mit mondjak. 
 - Segíts akkor! – fakadtam ki, és a térdéhez borultam. 
 - Még szép, hogy segítek. – Finoman a fejemet kezdte el simogatni, majd lehajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Csak add nekem a tested.” 
 Alig volt időm válaszolni, egyből megfogta a fejemet, és a szájamat az ajkaihoz emelte. 

És végül megcsókolt.

 - Kíra! – Orsi trappolva a szobámba sietett, újra verejtékezni kezdett, a szeme kerekre nyílt, és a lélegzete felgyorsult. 
 - Mi van? 
 - A telefonod – emelte fel a kis készüléket, ami tökéletes állapotban volt. – Az ajtó előtt találtam. 

2 megjegyzés:

  1. Ha jól sejtem itt a végén Kíra tulajdonképpen a halállal beszélget, de már a dialógus közepén jártam, mikor erre rájöttem... Nem ártana valahogyan megkülönböztetni a többitől mert ez nagyon össze tudja zavarni az embereket, amúgy nem rossz a sztori, csak nagyon sietsz és ez a fejezetek hosszán is meglátszik. Muszáj néha megállni körülnézni, bemutatni a környezetet ilyesmiket az nagyon sokat tud dobni a hangulaton is meg a hosszúságon is

    VálaszTörlés